Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Molnár Imre: Visszaemlékezés...

2015.08.28

Nekünk, födémesieknek, az ISKOLÁT, így nagybetűkkel, mindig is a palásti iskola jelentette. Szerettük a mi kis kéttantermes falusi kisiskolánkat is, melynek udvarán hatalmas focicsatákat vívtunk az órák közti szünetekben, de tudtuk, hogy az itt eltöltött röpke négy-öt év gyorsan elmúlik, s a jövő, ott Paláston vár reánk. Kettes sorban hazafelé tartva az iskolából, sóvárogva néztük a délutáni buszt, amelynek ajtaján boldogan zajongva tódultak kifelé a Palástról hazatérő felsős iskolások, kiknek elbeszéléseit megszeppenve hallgattuk az ottani nagyiskolában zajló életről. Különösen vonzó volt a szomszéd, palásti iskolás világ, amíg felsős barátaink a falu kastélyába jártak. Micsoda gyomorszorító izgalommal gondoltunk arra, hogy nemsokára mi is majd egy igazi kastélyban fogunk tanulni, ami kívülről pont olyan volt mint egy elvarázsolt kastély, amiről eddig azt hittük, csak a mesékben, vagy a filmekben található. Megszeppenésünk másik oka a reánk váró tanári kar volt, melynek névsorát felsős társaink elbeszéléseiből, már jóval azelőtt megismertük, mielőtt beiratkoztunk volna várva várt Nagyiskolánkba. A kapott információk alapján, nemcsak a névsorral, de leendő tanáraink jellemrajzával is tisztában voltunk. Tudtuk, kitől kell majd félni, kitől nem. Hallomásból tudtunk Blasko tanítóról, aki nem ismer irgalmat a matematikában, s jaj annak, aki beleszalad egy-egy pofonjába. Igaz, ilyet ritkán ad, de akkor igaziból, mondták idősebb társaink. Ezzel szemben Oroszlán tanítótól nem kell félni, mert még soha, senkit nem bántott életében, Veszely Miska bácsi is jó ember, de ha megharagítják balkézzel is csípős nyaklevest tud helyből kiosztani. Ágoston tanár úr, ha elkapja az ember pajeszát, azt egykönnyen nem engedi el, Csomó tanító, a futball nagy barátja, s aki maga is focista, azzal az egyenletek dolgába is elnézőbben bánik. Mondták, ha matek közben rákérdezünk, hányadik helyen is áll Egeg a bajnokságban, akkor félretéve a krétát, hosszan tudja ezt a rendkívül nagy horderejű kérdést elemezgetni. (Több dolgozat előtt is kipróbáltuk, de a recept sajnos nem működött.)  Blaskoné szereti a történelmet, mondták, s kiabálva szidja meg, azt aki nem jól felel az órán.  Patairól úgy szólt az előzetes infó, hogy szép fiatal felesége van, de nagyon veszekedős, sőt verekedős is tud lenni, ha felbosszantják. Sosem tudtam elképzelni mi oka lenne veszekedni annak, akinek szép és fiatal a felesége? Akkoriban nem sokat gondolkodtam azon, hogy idősebb diáktársaink vajon miért csak pofonokban és nyaklevesekben mérik leendő tanáraink pedagógusi teljesítményét. Ma már nem jelent nagy titkot, mindennek az oka. Mindannyian olyan szülők gyermekeként nevelkedtünk fel, akiket hajszolt életük mellett, számtalanszor megaláztak, kizsigereltek. A szinte folytonos feszültségben zajló családi életnek szinte velejárója volt az elszabadult indulat, a minden szónál kifejezőbb nyakleves, amely nem igényelt túl sok magyarázatot.…

Nos ilyen előjelekkel léptük át megszeppenve a palásti iskola nagy üvegezett ajtaját, s a kezdeti csalódásért, hogy mégsem a kastély falai között koptathatjuk a tantermi padokat - mert időközben, nem messzi tőle felépült az új iskola - némileg kárpótolva éreztük magunkat annak hatalmas széles folyosóit látván. Itt ugyanis nemcsak a kötelező sétán kellett részt vennünk a nagytízpercben, de délutánonként pingpongozni, sőt, ha tanítók nem látták focizni is lehetett. No persze nem igazi labdával, de radírgumival, testnevelési órára hozott egybecsavart zoknival, s mikor mi akadt épp a kezünkbe.

A tanárainkkal való szembesülés persze egész más volt, mint azt az előzetes hírek alapján vártuk. Elsősorban is, nem szürke egyen-pedagógusok voltak ők, hanem mindegyikük igazi karakter, s megismételhetetlen személyiség volt. Mind közülük leginkább az igazgató, a mindig egyenes derékkal járó, Pál tanító bácsi keltette bennem a legnagyobb tiszteletet. Suttogták, papnak készült, s most hitét is titkolnia kell igazgatói posztja miatt. Élete drámája mintha arcára lett volna írva. Ritkán láttuk mosolyogni, hátratett kézzel, magányosan is tiszteletet keltve, szenvedő arccal járt-kelt közöttünk. Blasko tanító bácsival, aki akkoriban igazgató helyettes volt, a beiratkozáskor találkoztam először. Nagyon barátságosan fogadott és kezet adott mindegyikünknek. Na, ettől mindjárt enyhült a gyomrunkat szorító izgalom. Az iskolában vele, sok elfoglaltsága miatt csak ritkán lehetett találkozni, főleg, amikor helyettesíteni jött be egy-egy órára hozzánk, s mily nagy meglepetés volt, hogy matematika helyett sokszor a világirodalomról, a filozófiáról, zenéről s a nagybetűs életről mesélt komoly arccal nekünk, kis nebulóknak. Az igazi matekosunk Csomó Laci bácsi pedig a foci helyett szinte minden tanóráját azzal kezdte, hogy megénekeltetett bennünket. Egy-egy szépen pattogó magyar nótája ma is itt cseng a fülemben.

Veszely Miska bácsi, igazi nagypapánk lett, aki azon túl, hogy nagy szeretettel próbálta elsajátítatni velünk a történelem és az idegen nyelvek iránti érdeklődést, nagyszabású színielőadásokat szervezett a helyi kultúrházban, mely zsúfolásig megtelt lelkes nézőkkel ilyenkor.  Blaskonétől kaptam az első dicséretet a tatárjárásból tartott feleletemért. Oly jól esett, hogy talán ennek köszönhetem, hogy hosszas keresgélés után végül a történelem szakot és a történészi pályát választottam. Tóthné, igazi pótmamaként ölelt minket keblére, férje pedig testnevelő tanárként, a sportvilág rejtelmeibe avatott be bennünket. Igaz Ágoston tanító bizony a mi pajeszunkat sem tudta elkerülni, de a földrajz óra mellett az iskolai műhelyben, nagy türelemmel, a fúrás-faragás mesterségére is megtanított bennünket. Sajnos Patai tanító urat sem sikerült nem kihoznunk, egyébként nyugalmat árasztó alapmagatartásából. Egy bekapott pofonja után talán négy napig is csengett a fülem, de azokat az életszagú osztályfőnöki órákat, amiket ő tartott máig sem tudtam elfeledni. Fiam belőled nem lesz semmi, legfeljebb agronómus a "JRD"-ben mondta nekem egyszer, lefelé biggyesztett ajakkal, de keserves őszinteséggel. Szavai nyomán sokáig munkált bennem a dac, hogy akármi leszek is, de "JRD" agronómus az soha.

De Patai osztályfőnök tanítónk igazán nagy száma, azok az általa szervezett, ma úgy mondanánk menedzselt teadélutánok voltak. Nemcsak azt mutatta meg ilyenkor, tánc közben hogyan kell a lányok derekát átfogni, hanem bátorítva, az udvarlás első szabályaira is oktatott bennünket falusi kamaszodó fiúkat. Mi födémesiek különösen visszahúzódók voltunk e téren, hisz kissé tartottunk az úrifiús palástiaktól, s az elegánsan hűvös túriaktól, az onnét jövő lányoktól pedig  még inkább.. Úgy éreztük, mintha kissé lenéznének bennünket új iskolatársaink. Ez nem is csoda, hisz a tőlünk két, három évvel idősebb födémesi diákok, még azzal hoztak szívbajt a palásti tanárokra, hogy amikor első alkalommal arról kérdezték őket az osztályban, ki, mit reggelizett otthon, akkor a túriak és palástiak kakaó, tejeskávé, tea feleletei után, ők hetykén vágták rá, hogy náluk biz forralt bor volt reggelire, tegyük hozzá, hatodikos diákként. Nem csoda, ha ilyen előzmények után, valami különleges fajtaként tartottak számon bennünket, akik abból a faluból jöttek, ahol a tejnek is alul van föle. Bizony fel kellett kötnünk a gatyát, hogy tanítási órán, iskolaudvaron, a focipályán, bebizonyítsuk, mi is érünk annyit mint a többiek, még ha ezt nem is mindig sikerült maradéktalanul bebizonyítanunk.

 

A palástiakban valóban nagyobb volt az öntudat, mint bennünk, vidékiekben, elvégre ők voltak az urak otthon, de szerencsére ezt nem mindig éreztették velünk, s igazi jó barátokká tudtunk válni a négy év alatt. Kirándulásaink a Kálvárián, a Húr hegyben, a Korpona vizének kanyarulataiban (az asztalosban, ahol a pandal alatt az ügyesebbje kézzel is tudott halat fogni), nekik köszönhetően felejthetetlen élményeink maradnak. A palásti fiúkban mindig volt valami nagyvonalúság is. Benyó Jóska több csomag rágógumit is szétosztott közöttünk egyetlen szünet alatt. Ekkora kincset én csak a boltban láttam azelőtt, s el sem tudtam képzelni, hogy fér ez el egyetlen egy iskolatáskában. Gál Miki barátom, óra után meghívott otthonukba, ahol kedves szülei révén, a sok jó szó mellett, nem egyszer nagy karaj zsíroskenyér is jutott számomra uzsonnaként. Sztruhár Gyuri, Kotra Pista igazi jó humorával egy-egy kudarc, rosszul sikerült dolgozat után, a legnehezebb pillanatokban is meg tudott vigasztalni.

 

A túriakban viszont volt egy nagy adag elegancia. Talán a nagyváros, Ipolyság közelsége adta, hogy úgy tudtak beszélni a világ dolgairól, mintha annak már minden zugát bejárták volna. Annus Zoli ki nem fogyott az izgalmasabbnál izgalmasabb történetekből. Tóth Jóska pedig a futballvilág rejtelmeibe avatott be bennünket, s úgy beszélt az olasz nagycsapatokról, mintha azok minden hétvégén Felsőtúron rúgták volna velük a lasztit.  

De rajtuk kívül egy harmadik, eladdig új világ is feltárult előttünk itt Paláston, ez pedig a rakoncai, mézmellői szlovák diáktársaink ismeretlen világa volt. Egy fedél alatt a szlovák iskolával, általuk különleges nevelést kaptunk tolerancia, együttélés dolgában méghozzá magától az élettől. Mindehhez azt is hozzá kell tenni, hogy akkoriban még nem éreztük kisebbségben magunkat, hisz saját tantermeink, folyosóinkon sokkal többen voltunk, mint a szlovák iskola diákjai. Hallom, látom, azóta megfordult a világ folyása, s nemcsak a födémesi és a túri iskola zárt be, de már alig lézeng diák a palásti magyar iskolában is, igaz a szlovákok is csak annyival vannak többen, ahány magyar szülő oda íratja be saját gyermekét.

Végvárunk, szellemi és lelki értelemben is erős végvárunk volt Palást, de ma már talán csak félszigetként lehetne számon tartani, fogyó magyarsággal, fogyó hittel, fogyó élni akarással, ami sajnos azt is jelenti egyben, hogy egyre fogyatkozó jövendővel. Mégis, amit itt kaptunk, egykori kedves almamaterünktől s annak tanítóitól, az örök útravalóként immár életünk végéig elkísér és éltet minket. Legyen ezért köszönet egykori iskolánknak, s tisztelet a bennünket itt fogadó, s négy éven át kézen fogva a gyermekkor mesevilágából az ifjúság aranykorába átkísérő egykori tanítóinknak.